2013. január 12., szombat

Repost - Kanadai kálvária


Azt hiszem, simán kijelenthetem, hogy az első utam egy másik kontinensre nem végződött éppen a legszerencsésebben… Persze nem azt mondom, hogy nem voltak szép pillanataim, rengeteg volt. De azért elég fájó pont, ha nem engednek be és úgy kezelnek, mintha kb. sorozatgyilkos lennél.





Ha esetleg valaki nem lenne képben egy gyors összefoglalás:  A nyaramat eredetileg Kanadában töltöttem volna au pairként és onnan írtam volna a blognak shiny- happy kis postokat... Na ebből most csak a post rész maradt meg, mivel nem engedtek be az országba.






Jún.26 Kis Szandra mit sem sejtve, lelkesen nekivág az útnak, Győrből Pestre, Pestről Londonba, Londonból pedig Kanadába repül… Mivel még sosem repültem, hatalmas élmény volt.:) Ahogy suhansz a felhők között és közben mégis olyan, mintha szinte egy helyben állna a gép… leírhatatlan élmény:) Az út elég hosszú volt, majdnem 10 órát repültem, és ehhez még hozzájön a londoni reptéren való várakozás. Este 10-re értem Kanadába, ezért eléggé elfáradtam mire odaértem (ugyebár a 6 óra időeltolódásról sem szabad megfeledkezni). A repülőn nem igazán lehetett aludni, mert 2 kisbaba felváltva nonstop sírt. Hát élmény volt az út ilyen szempontból :D
Hullafáradtan lekászálódok a repülőről és beállok a sorba, hogy ellenőrizzék az útlevelem, valamint egy papírt, amit mindenkinek ki kellett tölteni, aki nem kanadai (bár lehet az amerikaiaknak sem kellett, ezt nem tudom pontosan). Az első kapun átjutva közölték velem, hogy még be kell mennem a bevándorlási hivatal irodájába, ugyanis amíg ott nem pecsételik le a lapomat, addig a repülőtérről sem tudok kimenni… hát oké. Namármost, a legviccesebb az egészben az volt, hogy ahogy beléptem, az ott lévő 10 emberből kb. 3 ha fehér bőrű volt a többi mind valami kis kínai, koreai, mexikói gyökerekkel rendelkező emberke… (félreértés ne essék, semmi bajom velük, de azért értitek). Hát mondom oké, hello bevándorlási hivatal… Kivártam a sorom, odabattyogok az üres ablakoz, útlevélvizsgálat és a sok-sok kérdés… Miért jöttem Kanadába? Meddig maradok? Alkohol van-e a táskában… Aztán elérkeztünk ahhoz a kérdéshez, hogy megadná-e annak a barátomnak a számát akihez megyek… upsz… persze gondolhattam volna rá, de fel sem merült bennem, hogy elkérjem a telefonszámukat… Gondoltam nekik úgyis megvan az enyém, ha esetleg sokáig bénázok a reptéren és nem találom őket csak felhívnak, hogy te hülye hol vagy már… Na ezután jött a kérdés, hogy akkor honnan ismerem őket? Gondoltam, nem hazudok elmondtam, hogy az internetről… Soha nem találkoztam velük élőben? még ilyet… baszki a 21. században élünk, nem hittem, hogy ez akkora probléma lehet… Erre megkérdezte, hogy akkor miért fizették ki nekem a jegyemet… én meg mondtam hogy why not? aztán taktikát váltva  közöltem, hogy azért mert a gyerekekkel leszek nyáron. Persze fizetést ezért nem kapok, nekem ez nyaralás lesz… ahha akkor látni akarta, hogy van-e jegyem hazafele, és közben olyanokat kérdezgetett, hogy van-e okom, amiért nem akarok hazamenni, vagy valaki akitől félek otthon… na itt már komolyan kezdtem kiakadni és megijedni… Tudom, hogy csak a munkáját végzi, de azért álljon már meg a menet… Ott volt nála a jegyem hazafele, miért ne akartam volna hazamenni ?! Aztán be kellett kapcsolnom a laptopom, hogy beleolvasson a skype beszélgetésünkbe, ugyanis ott bent volt a család címe is. Ok, de ehhez miért is kellett végigolvasni az egészet? Komolyan idegesített, hogy egy privát beszélgetésembe olvas bele… Nemigen tudtam mit tenni ez ellen, úgyhogy igencsak fogyatkozóban lévő toleranciával tűrtem… ezután közölte, hogy üljek le, ne menjek sehova, kb. 5 perc és jön, megkeresi a váróban a családot… Mit gondolt hova megyek? Se útlevelem, se lepecsételt papírom ráadásul elmúlt este 10, de kiugrom shoppingolni a városba???   Mikor kb. 15 perc múlva visszatért még mindig nem szólt semmit, csak futkározott összevissza… Közel 50 perces várakozás után, közölte velem, hogy hiába nem kapok fizetést, ez munkának minősül és bizony nekem haza kell mennem… DE! mivel aznap nincs hazafele gép, ezért ő most kienged engem, a családdal már megbeszélte, majd holnap visszahoznak… Még azt is mondta, hogy ez a jobbik lehetőség, ugyanis nem tilt ki az országból egy évre, csak hazaküld. Igazából, nem tudom mit várt? Hogy a nyakába borulok, hogy húú de rendes, mert most beengedett estére és még ki sem tilt? Kb. ezt olvastam ki a tekintetéből, h valami ilyesmire vár… Na gondoltam magamban azt várhatod… Persze ekkor már a sírás határán álltam, de azt megspóroltam későbbre mégsem bőghetem el magam ott…
Apuka anyuka pedig kint vártak egy csokor virággal és könnyekkel a szemükben… Szerintem minden túlzás nélkül állíthatom, hogy életem egyik legmeghatóbb pillanata volt… Aztán, mint a gagyi filmekben kb. egymás nyakába borulva bőgtünk és mindenki a másikat sajnálta… Ők sajnálták, hogy ilyen az első élményem én pedig sajnáltam, hogy még ide sem értem már galibát okoztam…
Hazafele a kocsiban egy két mondatot váltottunk, de egyébként néma csend… Azt hiszem picit mindenkit sokkoltak a történtek… Amikor hazaértünk a hűtőn egy felirat is várt… Na ez ismét eléggé meghatott… Annyira édesek, és annyira vártak már engem…


Nézzétek, még magyarul is megkeresték :)


Felkeltették a gyerekeket is, akik édesen motyogtak pár francia szót, integettek, aztán a fejükre húzták a takarót :D Nem csodálom, én sem lettem volna sokkal lelkesebb hajnalban…:) Aztán megmutatták a szobámat és a fürdőmet és mindenki elment lefeküdni, hosszú nap volt….

Montreal a repülőről :)


Jún.27 A reggelem juharszirupos palacsintával indult (hmm nyami) :D aztán megkezdődött a telefonálás a követségre a bevándorlási irodába, minden követ megmozgattak, hogy maradhassak ( és persze a családom is itthon), de sajnos nem sikerült összehozni a dolgot :/ Szinte az egész délelőtt ráment a telefonálásra. Utána elvittek várost nézni és szuper napunk volt, ha szeretnétek majd külön lesz egy post az ott eltöltött időm napos oldaláról :)
Azt fontos tudni, hogy a reptér Montrealban van, én viszont Quebechez közel „laktam”, ami kb. két és fél órás utat jelent… Legkésőbb 7re oda kellett érnem, de még így is várni kellett mire jött valaki, hogy elmenjünk jegyet venni (Hál isten a másik jegyem lett átrakva, így ezért nem kellett fizetni… bár szép lett volna ha én fizetek azért mert ők nem akarnak látni…:D). Újabb 20 perc várakozás mikor közölték, hogy bocsika, menjetek haza ma nincs hely, utána pedig csatlakozás Budapestre, gyertek vissza holnap… Na azért ez kivágta a biztosítékot… 5 óra autókázás azért, mert nem tudták előre megmondani, hogy nincs hely? Bocsi, nem ők a reptér? Na mindegy, ha már ott voltunk, a host apukám elbeszélgetett azzal, aki a jegyemet akarta intézni, hogy ha már 2 éjszakára itt engedtek nem-e maradhatnék… Felvázolták neki a sztorit, és ő mondta, hogy megérti és meglátja mit tehet. Újabb 20 perc, majd visszajött a pasi és közölte, hogy sajnálja, de így is úgy is kiteszik a kis popsimat az országból… Úgyhogy fogtuk a bőröndjeimet és elindultunk haza

Jún.28 Ez a napom is elég kalandosan telt, szerveztek nekem programot, nem unatkoztam, de erről majd máskor mesélek ha szeretnétek :) Ismét visszakocsikáztunk Montrealba, és jéé ma már repjegyet is kaptam… Az igazán vicces azonban a bánásmód volt…:D Mindenhol VIP voltam, sehol nem kellett várnom a sorban, egy őr mindenhova elkísért… aztán bent közölte velem, hogy a kapu előtt találkozunk 1 órával indulás előtt, legyek ott és otthagyott. Egészen eddig semmi papírom nem volt, csupán a repjegyem, az útlevelemet csak a repülő ajtajánál kaptam vissza… igen a repülő ajtajáig kísértek, biztos ami biztos nehogy elfussak vagy én nem is tudom…:D A hazaút már nyugalomban telt, szinte végigaludtam az egészet :) Este 10kor indultam onnan és másnap este 6-ra értem haza (ebből ugyebár ismét le kell vonni a 6 órát :)

Egy nagy szívfájdalmam az úttal kapcsolatban, hogy nem volt időm megismerkedni és találkozni a gyerekekkel.:( Ők a héten hokitáborban voltak és reggel hajnalban indultak és délután értek haza, Mire ők hazaértek mi már mindig a reptér felé tartottunk mire pedig hazaértünk onnan, ők már aludtak :(
Holnap megyek Bécsbe a nagykövetségre (Budapesten már megszűnt), hogy megkérdezzem mit lehetne tenni, hogy visszamehessek, mivel au pairként/ babysitterként nem munkaszerződésre van szükségem, hanem egy másik papírra, amit csak gyakorlattal és képesítéssel kaphatok meg. De talán sikerül kitalálni valamit, hogy visszamehessek, és végre a gyerekekkel is megismerkedhessek :) 

az én ki kuckóm :) ne haragudjatok a kisebb káoszért, pakolás után már nem fényképeztem…


Hát, dióhéjban azt hiszem ennyi az én kis történetem. Ne haragudjatok, ha picit hosszú lett, de 3 mondatban ne tudtam volna hitelesen visszaadni, hogy mi is történt valójában. Fontos még tudni, hogy ez a cikk nem azért készült, hogy sajnáltassam magam! Ez inkább talán segítség azoknak, akik a jövőben rászánják magukat arra, hogy olyan messzire merészkedjenek, mint én. Ők már tudni fogják, hogy telefonszám nélkül nem indulunk el:)


Elhoztak nektek az előző blogról a beígért postot! Jó olvasgatást és remélem mindenki tanul az én példámból... Csodaszé napot mindenkinek! :) 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése