A hiány

Uhh, úgy hangzik, mint egy rossz esszé címe. Na de sebaj.. Nálam ez a téma most elég aktuális, mert bár eléggé közeledik a hazautazásom időpontja (már csak 2 hét), egyre erőteljesebben érzem, hogy már nagyon otthon szeretnék lenni.

ó de még mennyire :')

Persze 4 hónap alapjában véve nem hosszú idő, és azt hittem - én kis csacska -, hogy ezt játszi könnyedséggel ki lehet bírni, de nem. Általában igyekszem nyitni a környezetem felé, és új emberekkel ismerkedni, ezért gondoltam itt sem lesz probléma, és simán találok majd emberkéket, akikkel programokat tervezhetek a szabadnapjaimra. Na de mit csinál az ember lánya, ha nincs a közelben a korosztályához még csak közeli ember sem? Hát megmondom mit, unatkozik... Ez a hely olyan, mintha lenne itt egy fekete lyuk, ami beszippantja a huszonéveseket... Egyszerűen nincsenek itt... Vannak az ovistól a 18 évesig terjedőek, meg a 30 fölöttiek körülbelül, és ennyi. Persze most felteszitek a képernyő előtt, hogy mi a baj a 18 évesekkel. Egy két beszélgetésüket hallottam a vonatállomáson, na az elég is volt, köszönöm szépen...

Tehát egyre inkább elkezdtem hiányolni azokat a kis megszokott dolgokat, amik otthon természetesnek számítanak. Nem is a nagy bulikat, azok nélkül még ellennék. De azt, hogy spontán elmenjünk a városba beszélgetni, forró csokizni vagy kávázni, na azt egyre inkább. Nem nagy dolgok ezek, de igenis hozzájárultak ahhoz, hogy jobb legyen a közérzetem, amit a csajoknak tudok be, és nem pedig a forrócsokinak..:D
Persze ott a facebook meg a skype, és rengeteget beszélünk kamerán, tényleg, mert van amikor már eljutunk arra a szintre, hogy ülünk a képernyő két oldalán, és zenét hallgatunk...:D Na de azért ez akkor sem ugyanaz.

egy mappám csak az idióta skype képeinkkel van tele...:D

A másik, ami szerintem szintén nem lendít a közérzetemen az az itteni időjárás. Most is kinézek és mit látok? Szakadó eső, tomboló szél. Igen halottam, hogy most otthon sem jobb a helyzet, de amikor azt hallom, hogy az otthoniak napoznak, én meg itt vacogok...:D Múltkor is eldöntöttem, hogy mikor végre egyedül leszek, kimegyek majd ugrókötelezni (a kislány rózsaszín tündéres kötelével...:D), mert úgyis egész nap szépen süt a nap. Mindenki elment itthonról, átöltöztem rövid naci, kis felső, mondom hátha barnulok is. Nem viccelek, abban a pillanatban, ahogy kiléptem az udvarra beborult az ég, de olyan szinten, hogy be is sötétedett... Nem tudtam, hogy sírjak-e, vagy nevessek. Úgyhogy most a legjobb barátnőm a langyos kakaó, ami még számomra is elég szomorúan és elkeserítően hangzik.

De már csak két hét, és újra összejöhet a kis csapat, úgyhogy már nagyon várom. Meg persze a családomat is! =)
Szép napot mindenkinek!

Nem hinném, de ha elfelejtettek, majd jól szétrúgom a kis popsijukat...:D