Ez a szám tökéletesen kifejezi, mit gondolok: katt :)
Az élet nem ilyen egyszerű. Persze gyerekfejjel még sok mindent másképp képzel el az ember, minden idilli és szép, és minden egyszerű. Nincsenek leküzdhetetlen akadályok, utálatos tanárok, undok emberek, sem gazdasági válság. Aztán ahogy cseperedünk, szép lassan azért rá kell döbbennünk, hogy bizony sok mindent meg kell tennünk azért, hogy felnőtté váljunk, és olyan életünk legyen amilyet elképzeltünk, ehhez pedig nem elég egyet csettinteni.
Én 7-8 éves kis gyerekfejjel azt hittem, hogy mire elérem a 20-at, már lesz egy szép kis házam, egy kényelmes kis kuckó, ahova visszahúzódhatok. Lesz családom, gyerekek, tudjátok mint a filmekben, happy lesz minden. Persze a tökéletes családhoz egy kutyus is dukál, na meg egy szép autó, álomkarrier. Ehhez képest most itt állok pasi nélkül, saját lakás nélkül, és egy fél év után ott hagyott főiskolával a hátam mögött, mert még mindig nem vagyok teljesen biztos abban, hogy mit is szeretnék. Azért azt hozzá kell tenni, hogy akkor a 20 hatalmas számnak tűnt, mentségemre szóljon.:D Hát igen, life is not always fair... and sometimes it sucks.:D
Az első pont, ahol kapásból megbukik az elméletem az a család. Ez a dolog azért több sebből is vérzik. Ugyebár a családhoz kell egy apuka, meg egy anyuka... Az én hercegem azonban valahol eltévedt útközben, szóval még várni kell. De ha már itt lenne, akkor sem lenne itt még semmilyen baba project, mert egyszerűen még túl fiatalnak érzem magam ahhoz, hogy anyuka legyek. Persze szeretem a gyerekeket, különben nem lennék au pair, na de egy saját azért teljesen más téma. :)
A következő hanyatlásra ítélt pont a felnőtt gondolkodásmód. Mind közül nekem talán ez a legnehezebb. Sokszor nagyon jól tudom, hogy mit kéne tennem egy adott helyzetben, de néha egyszerűbb a fejemben összeállított észérveket figyelmen kívül hagynom, hogy aztán később rájöjjek, hogy mekkora hülye is voltam. Ennek egy klasszikus példája, amikor már rengeteg tenni valóm van, nagyon sok dolog felhalmozódik, de én addig húzom halasztom a dolgokat, amíg szépen minden egyszerre hirtelen visszaüt, és egyszerre igyekszem megcsinálni mindent, kapkodok száz fele, és minimum 8 karra, és 48 órás napokra lenne szükségem, hogy utolérjem magam. Ezen igyekszem javítani, mert szerintem ez tényleg egy fontos lépcsőfok, az éretté válás felé, de azért egy csettintésre nem fogok megváltozni. Csak szépen apránként.:)
A lényeg, hogy azért amennyire tőlem telik, igyekszem változtatni, még ha nem is feltétlen szeretnék, mert mindenkinek eljön az életében az a pont, amikor már nem lehet tovább húzni a dolgokat, és változtatni kell. Bővíteni kell a komfortzónát, időnként ki kell belőle lépni, új dolgokat tapasztalni. Persze nekem sem megy csak úgy, én sem vagyok tökéletes, de azért mostanában igyekszem szélesíteni a látóköröm, és próbálkozni. Végülis erről szól az életünknek ez a szakasza nem? Keressük önmagunkat, és igen, közben lehet hibázunk, de ezekből tanulunk nem?
Éééés, hogy ne csak az én kiskori képzelgéseimből induljak ki, megkérdeztem néhány barátnőmet is, hogy ők mit gondoltak pici korukban arról, hogy most hol fog tartani az életük. Nagyon édes válaszokat kaptam :D
Én 7-8 éves kis gyerekfejjel azt hittem, hogy mire elérem a 20-at, már lesz egy szép kis házam, egy kényelmes kis kuckó, ahova visszahúzódhatok. Lesz családom, gyerekek, tudjátok mint a filmekben, happy lesz minden. Persze a tökéletes családhoz egy kutyus is dukál, na meg egy szép autó, álomkarrier. Ehhez képest most itt állok pasi nélkül, saját lakás nélkül, és egy fél év után ott hagyott főiskolával a hátam mögött, mert még mindig nem vagyok teljesen biztos abban, hogy mit is szeretnék. Azért azt hozzá kell tenni, hogy akkor a 20 hatalmas számnak tűnt, mentségemre szóljon.:D Hát igen, life is not always fair... and sometimes it sucks.:D
Az első pont, ahol kapásból megbukik az elméletem az a család. Ez a dolog azért több sebből is vérzik. Ugyebár a családhoz kell egy apuka, meg egy anyuka... Az én hercegem azonban valahol eltévedt útközben, szóval még várni kell. De ha már itt lenne, akkor sem lenne itt még semmilyen baba project, mert egyszerűen még túl fiatalnak érzem magam ahhoz, hogy anyuka legyek. Persze szeretem a gyerekeket, különben nem lennék au pair, na de egy saját azért teljesen más téma. :)
A következő hanyatlásra ítélt pont a felnőtt gondolkodásmód. Mind közül nekem talán ez a legnehezebb. Sokszor nagyon jól tudom, hogy mit kéne tennem egy adott helyzetben, de néha egyszerűbb a fejemben összeállított észérveket figyelmen kívül hagynom, hogy aztán később rájöjjek, hogy mekkora hülye is voltam. Ennek egy klasszikus példája, amikor már rengeteg tenni valóm van, nagyon sok dolog felhalmozódik, de én addig húzom halasztom a dolgokat, amíg szépen minden egyszerre hirtelen visszaüt, és egyszerre igyekszem megcsinálni mindent, kapkodok száz fele, és minimum 8 karra, és 48 órás napokra lenne szükségem, hogy utolérjem magam. Ezen igyekszem javítani, mert szerintem ez tényleg egy fontos lépcsőfok, az éretté válás felé, de azért egy csettintésre nem fogok megváltozni. Csak szépen apránként.:)
A lényeg, hogy azért amennyire tőlem telik, igyekszem változtatni, még ha nem is feltétlen szeretnék, mert mindenkinek eljön az életében az a pont, amikor már nem lehet tovább húzni a dolgokat, és változtatni kell. Bővíteni kell a komfortzónát, időnként ki kell belőle lépni, új dolgokat tapasztalni. Persze nekem sem megy csak úgy, én sem vagyok tökéletes, de azért mostanában igyekszem szélesíteni a látóköröm, és próbálkozni. Végülis erről szól az életünknek ez a szakasza nem? Keressük önmagunkat, és igen, közben lehet hibázunk, de ezekből tanulunk nem?
Éééés, hogy ne csak az én kiskori képzelgéseimből induljak ki, megkérdeztem néhány barátnőmet is, hogy ők mit gondoltak pici korukban arról, hogy most hol fog tartani az életük. Nagyon édes válaszokat kaptam :D
- hmm, én Xéna akartam lenni, katona, FBI nyomozó, aztán azt hiszem Afrikában önkéntes. 20 évesen milyen leszek? Nem ilyen, mint most. Na jó, nem teljesen, addigra ilyen öregen, már privátban is sikeres valakinek képzeltem el magam, aki tesz is le valamit az asztalra.
- Lesz egy repülő autóm. 2013 van, vagy nem? Na jó, azt képzeltem, hogy lesz nagyon sok jó fej barátom, úgy 10-20 db, és van pasim is, szám szerint a 3. Együtt lakom a legjobb barátnőmmel, és a sráccal, akibe halálosan szerelmes vagyok, és köztünk alakulgat valami. Főiskolára/ egyetemre járok, és imádom amit csinálok, érzem, hogy okos vagyok.
- Mai napig bennem van, amikor 10 éves lettem, kint ültem az udvaron, és arra gondoltam, milyen messze van még a 18. szülinapom. Azon járt az agyam, hogy hogyan fogok kinézni, alig vártam, hogy felnőjek, mert hogy majd magas leszek és szőke hajam lesz, és majd lesznek olyanok, akik csinálnak rólam olyan profi fotósorozatot.Érdekelt a festészet, már akkor is szerettem rajzolni, csak később megtudtam, hogy ez nem az, amiből egyszerűen meg lehet élni... Szerettem volna családot és gyerekeket is. Konkrétan más elképzelésem nem volt, mindig az érdekelt, hogy hogyan fogok kinézni, ha nagy leszek. :) Szerettem álmodozni, de mindig tisztában voltam azzal, hogy mi a valóság, és elfogadtam azt ami van, mindig mosolyogtam.
- Mini koromban fodrász akartam lenni. Aztán fogalmam sincs. 6 éve még úgy gondoltam, hogy ennyi idősen Győrben leszek pincér, és a barátommal fogok albérletben lakni.
Azért én ezeken a válaszokon jót mosolyogtam... repülő autó, és Xéna..:D
Ezzel kívánok mindenkinek szép napot!
Facebookon is megtaláltok itt.:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése